A választásokat csak azért nem kommentálom, mert megfogadtam tavaly hogy ebben a blogban nem lesz politika. Minden párt annyit kapott, amennyit megérdemelt. Nekem ez a 19% MSZP elég tanulságos. Elég csak annyit mondani hogyha 900 ezer embernek az értékrendéje belefért Őszöd meg a többi kormányközeli ámokfutás, akkor nincs miről beszélni. Természetesen figyelemmel követtem a kampányt és azt kell mondjam hogy Magyarország nem érett meg a demokráciára. Valószínűleg mindenkinek feltűnt hogy a középpontban nem a szakma, hanem a magánélet állt. Nos, én tavaly az amerikai választási kampányt is figyelemmel kísértem, még azelőtt hogy kijöttem ide, de innen meg elsőkézben tudtam tanulmányozni az amerikai választási kultúrát. És azt kell mondjam, hogy amiket otthon összemocskoltak egymásra a pártok, azok itt nevetség tárgyát képezték volna. Amíg otthon azt képesek előhozni hogy ki szívott füvet pár éve, itt az egészségbiztosítási rendszer illetve az amerikai külpolitika volt a fő téma az átlagemberek között is.

A fő gond az, hogy az emberek többsége otthon az alapvető gazdasági és politikai dolgokkal nincs tisztában, így gyakrolatilag a manipuláló média dönti el a választásokat. Így minden párt pontosan annyit érdemel, amennyit kapott. Voltak akik jól mérték fel a helyzetet és tudták hogy a jelenlegi állapotokhoz milyen kampány kell, voltak akik álomvilágban éltek.

Na mindegy, az a szerencse hogy nem kommentáltam a politikát, de ezt nem tudtam megállni. Majd kiderül hogy mi lesz. Csak azért fontos ez, mert nekem ez a későbbi döntésemet fogja befolyásolni hogy hol képzelem el a karrierem, otthon vagy itt.

Beszélnék egy kicsit az egyetemről is. Írtunk egy német vizsgát. Elég jónak éreztem, de A-ra nem is számítottam, mert azt csak csoda folytán lehet kapni. Jól gondoltam, B+ lett. Maximálisan elégedett vagyok. Elég hosszú volt, mert 6 oldalas feladatsort kellett megoldani 50 perc alatt. A szívós része az volt hogy a végén kaptunk egy fogalmazás is, ami nagyon elvette az időt, így az egész dolgozat olyan kapkodós lett ezért elnéztem pár dolgot. Nem ismertem fel néhány múlt időt, így rosszul használtam őket és ez vitte le A-ról B-re. De mindegy is. Emellett kikaptam az egyik Political Science esszét, az csak B- lett. Az volt a téma, hogy miért nem sikerült a demokrácia kiépítése Irakban, illetve minek kellett volna történnie ahhoz, hogy ne legyen káosz hanem stabil, demokrata kormánya legyen Iraknak. Ezek szerint csak B—ra tudtam hogy ez miért volt így. Nagyon sok volt az olvasnivaló amúgy. A következő esszé már be van adva. Azt tegnap fejeztem be, és az arról szólt hogy az olaszországi regionális különbségek alapján (gazdagabb észak, elmaradott dél) be kellett mutatni hogy mitől függ a demokrácia illetve a kapitalizmus elterjedése a világon. Vagyis hogy Észak-Olaszország miért gazdagabb és hogyan lehetne azokat a feltételeket megteremteni szintén elmaradott európai országokban, mint például Magyarország. Ez utóbbit csak én hoztam fel példaként. Emellett a másik Political Science-re is be van adva a vizsga, de szerintem nem kapjuk ki egyhamar. Ez egy elég húzós dolog volt. Kaptunk 5 fogalmat, amit 10-10 mondattal meg kellett magyarázni, hozzátéve azt is hogy ennek mi köze a nemzetközi kapcsolatokhoz. Például az első az volt hogy „deterrence” (megfélemlítés) Ezt arra érti hogy egy ország mondjuk hatalmas fegyverkezésbe kezd azért, hogy megfélemlítse az ellenfeleit, és növelje a potenciális áldozatot egy támadás esetén. Ez különösen a nukleáris fegyverekre igaz, de ezt részletesen ki kellett fejteni hogy ez hogyan valósul meg a „realist”, „liberal” és a „constructionist” elvek szerint. Szóval volt még másik 4 ilyen dolog, ezután jött az esszé. Kaptunk egy újságcikk fénymásolatát a New York Times-ból, amiben annak a lehetőségeit feszegetik hogy a földrengés súlytotta Haitin hogyan lehet megszervezni az újjáépítést. Vagyis kinek van joga ehhez és ez milyen felelősséggel jár a nemzetközi politikában. Ezzel a témával kapcsolatban voltak kérdések, amiket be kellett építeni az esszébe. Ezt kb 40 percen keresztül folyamatosan írtam, már fáradt a kezem. Szerintem jó lett, egy kellemes B valószínűleg meg lesz. Több napot tanultam rá reggeltől estig, úgyhogy nem tudok jobbat produkálni akármilyen lesz, de jónak éreztem. Még szerveztem egy kis tanulós csoportot is az órán levő emberekből és utolsó este összeültünk vagy 15-en, és megosztottuk egymással az összes tudnivalót.

Aztán egy olasz vizsga is be van adva, valószínűleg holnap kikapjuk. Az csak a szokásos dolog, egy nagyon hosszú feladatsor, amiben többnyire a 4 múlt idő közül kellett a megfelelőket kiválogatni, meg volt egy kis fordítás meg szövegértés is. A gond az volt, hogy a végére a tanár hozzátűzött egy oldalt, amin 50 db ige szerepel a passato remoto nevű múlt idő (történeti múlt) valamilyen ragozott alakjában. Mindegyik ige rendhagyó volt természetesen. A feladat az, hogy vissza kellett írni passato prossimo-ba (egyszerű múlt). Ehhez viszont tudni kellett a jelentését, meg fel kellett ismerni hogy melyik ragozott alakban szerepel az ige. Mivel mind rendhagyó így eléggé megizzasztott a dolog. De egy B+, A- körülit várok, ha megszívom akkor lesz egy sima B. Megfelelő.

Szóval amint látszik, itt az egyetemen nincs olyan hogy vizsgaidőszak, hanem szét van szórva a rengeteg vizsga meg dolgozat meg midnenféle esszé. Így folyamatosan kell tanulni, tehát nem telhet el úgy nap, hogy ne kelljen valamit a kezünkbe vennünk és szórakozni vele hosszú órákig. De erről szól ez az egész, úgyhogy panaszkodásnak nincs helye.

Bulik továbbra is vannak, valószínűleg pont azért ilyen állat a party élet, hogy hétvégén mindenki kieressze a gőzt. Most egy toga-party volt, amiről szúrok is be néhány képet. Ez úgy nézett ki hogy az összes fiú az atlétacsapatból megjelent ugyanazon a helyen mint a múltkor egy nagy lepedővel, amiből ott közösen hajtottunk tógát. A lányok ugyanezt tették egy másik helyen, majd az egész bagázs találkozott egy harmadik helyen ahol ment a dance hajnalig. A buliba való beugró az volt hogy minenki lehúz egy dobozos sört tölcséren keresztül, ami 3 deci sört jelent 5 másodperc alatt. Ez nem is volt kívánságműsor.

Emellett az amerikai liberalizmus kiteljesedéseként megint volt egy Queer Bash nevű buli, ami gyakorlatilag a buziknak az évi két nagy összehörrenéséből az egyik. Nos ez nem jelenti azt, hogy csak nekik van, mert ez egy egész campus-ra kiterjedő dolog volt, csak ezek a bulik arról híresek hogy itt történnek a legállatabb dolgok, amiktől az olvasókat szeretném megkímélni. Most egyébként örülhetnek, mert végre elfogadta az egyetem a buzik követelőzéseit. Először is a Multicultural Center nevű épület mostmár hivatalosan is buziközpont lett, aztán mostmár fiúk és lányok hivatalosan is lehetnek szobatársak. Kíváncsi vagyok ki lesz az első lány aki ezt bevállalja. Emellett volt egy nagy demonstráció itt az egyetemen. A szexuális erőszak ellen vonult fel néhány száz libsi agyhalott fáklyával a kezükben. Az egyetemi újságban meg is jelent egy cikk, amiből azt fröcsögik hogy mennyire nem fordítanak kellő figyelmet a diákok a campuson történő szexuális erőszakra. Ehhez képest az egyetemi rendőrség hozzáférhető jelentései között évente jó ha kettő ilyen esetet említenek, vagyis megint tüntetnek egy olyan probléma ellen, ami nem is létezik.

A fő gond az, hogy az egyetem ultra-liberális szellemiségének köszönhetően van itt több száz emberjogi harcos, akik alig várják hogy megvédjék az emberi jogokat, csak az a baj hogy nincs mitől megvédeni, mert a szabadságjogok már Marthin Luther King óta tökéletesen biztosítva vannak, főleg egy olyan kék államban mint Massachusetts, főleg annak a libsi bástyájában, a Williams College-on. Ezért mindenáron be akarják bizonyítani hogy itt márpedig rejtett rasszizmus van, itt utálják a buzikat, itt tombol az antiszemitizmus itt erőszakolják a csajokat, de persze egyikre sincs semmilyen bizonyíték. Szóval kreálnak egy problémát hogy jogalapjuk legyen fellépni ellene. Ez egy kicsit hányingerkeltő, de ez természetesen semmit sem kisebbít a Williams élményéből. Ez csak néhány száz agyhalottnak a tevékenysége, és a politikai korrektség jegyében látszólag nincs ellenállás (merné valaki bevágni hogy nem ért egyet a buzikkal) de amúgy a Williams tényleg értelmes és okos emberekkel van tele.

Amíg ezeket leírtam több dolog is az eszembe jutott amit még írni akartam, de természetesen most egy sem jut eszembe. Voltam egy hangversenyen, de csak azért mert több haverom is benne van a zenekarban meg a kórusban illetve a katolikus templomot se láttam még sosem belülről, kívülről meg szinte a Williams jelképévé vált. Az egész németcsoportunk ment, mert Brahms meg Beethoven-est volt. Egyszer az életben bevállalok egy ilyet is gondoltam. De iszonyat jó volt. Emellett az általános iskolás diákjaim előadták egy színházi előadás keretében Shakespeare: Julius Ceasar-ját, ami szintén óriási élmény volt.

Már jó az idő Williamstownban, ebédidőben a Student Center előtti füves részen több száz ember napszemüvegben fogyasztja el az ebédjét, akikhez én azért nem tudok csatlakozni mert nekem ilyenkor mindig órám van.

Na most tényleg tépek, mert a haverjaim nemrég lőttek egy sms-t hogy lesz egy kis szolid összezörrenés amit semmiképp sem akarok kihagyni, bár a német házit még össze kéne csapni, de lehet hogy majd holnap olaszóra közben fog ez megtörténni, ahogy többször előfordult már.

 Na most ez egy kicsit erdekes bejegyzes. Most eppen ejjel 1 van, pentek este es eppen egy party-rol jottem el de nemsokara megyek vissza. Finoman szolva nem maradtam szomjas ma este. Nem is a szobamban vagyok, hanem a Student Centerben, ami ilyekor tele van emberekkel ilyen-olyan okokbol. Szoval azert jottem el a party-rol, mert dumaltam egy feloraig az egyik sraccal akivel ugyanaz az orank van, es mondta hogy a kijavitott dolgozatok a postaladaknban vannak. Ez a resz nagyjab0l ugy nez ki mint egy pancelszekreny egy bankban, vannak ilyen kis fem reteszek, es mindenkinek megvan a sajat szama. Az enyem a 2409. Szoval nem hagyott nyugodni ez a nyomorult dolgozat amin egy egesz hetet dolgoztam, pedig jopar orat eltoltottem a buliban mar. Eljottem vegulis, es megneztem. Ez egy kicsit streberesen hangzik, hogy a buli kozepen miert az a legfontosabb hogy hogy sikerult a dolgozatom, de engem tenyleg erdekelt, mert nagyon sokat dolgoztam rajta. B lett. Meg nem is B+, csak szimplan B. Rajottem hogy en nem tudok A-t kapni ezen a kibaszott egyetemen, akarmit csinalok. Teljesen mindegy mennyit tanulok, csak B-re futja. Ez persze az otthoni skalan a 4-esnek felelne meg, ami egyaltalan nem rossz jegy az egyetemistak tudjak, de en akkor is A-t akarok. Hat nem fog menni. A masik polisci orara is kikaptam az esszet nehany napja, az mar B+ lett.

Annyira idegesit hogy egyszeruen nem vagyok kepes a legjobbat hozni. Illetve hozom a kepessegeim szerint a 100%-ot, de ugy tunik hogy ez itt csak B-re eleg. Es ez egy olyan  targy volt amit szeretek, ertem is es meg egy sokat olvasgattam is utana a neten. Jovoheten lesz ebbol egy vizsga. Ez nem essze lesz mint az eddigiek, hanem lexikalis tudast fognak merni. Mar ugy osztottam be a hetemet hogy legyen ido erre tanulni, de most mar ugy latom hogy nem fogok vele sokat foglalkozni. Annyit fogok tanulni ami a B-re eleg. Mert ha tobbet tanulok, akkor is B lesz, ugyhogy inkabb megnezek a megsporolt idoben nehany filmet.

Nagyon idegesit, hogy ahhoz hogy a kibaszott lapon egy A legyen, azt csak akkor lehet elerni, ha igy szulettel. Amugy nem. Most a party-rol eljovet epp azon gondolkodtam hogy tavaly egy tortenelem projectet kemenyen elrontottam, nem is ertettem hogy mit is kerdeznek igazabol, es B- lett. Most meg minden sinen volt, es igy is csak B. Szoval mostantol leszarom. Nem tudok A-t kapni akarmit csinalok. Ez mostantol nem is lesz celom. Nem fogom megint felkurni az agyam. Na most megyek es feloldom a stresszt valami nagy oldohatassal rendelkezo folyadekben.

A szociális életre nagyjából az jellemző ami eddig is volt. Nekem megvan a 6 fős társaságom, akikkel már annyira közeli lett a viszony, hogy a születésnapomon kitalálták, hogy elmegyünk egy étterembe mindannyian öltönyben. Ez történt, és még azt se engedték hogy kifizessem a kajámat. Ezt amúgy mostantól így fogjuk csinálni, akármelyikünknek van a szülinapja. Aztán együtt kivégeztük azt az üveg magyar bort amit csak erre hoztam otthonról.

Az a nap egyébként másról is híres volt. Csütörtök, március 19. A tavaszi szünet előtti utolsó hét, péntekre minden dolgozat már meg van csinálva. Szóval ment az ünneplés csak szűk körben, mikor már csak két üveg Guiness sör maradt éjjel 1-re. Azért nem akartuk túlzásba vinni, mert másnap volt a nagy atlétabuli, szóval ekkor már vége is volt az üneplésnek, és ment is mindenki vissza a szobájába.  Én meg az egyik haver, Max azonban kitaláltuk hogy átmegyünk a  Snack Bar-ba kajáért. Mondjuk úgy, hogy egyikünk se maradt szomjas akkor már.  A snack bar egyébként az egyetemhez tartozik, gyakorlatilag a kajáldának egy éjszaka is nyitva tartó része pont az olyanoknak mint mi. Ilyenkor este sokan vannak itt egyébként. Van egy felső rész ahol pontosan olyan kajákat lehet kapni mint a Route 66 nevű helyen, vagy bármilyen amerikai típusú diner-ben. A lenti rész meg pontosan úgy néz ki mint egy bár, csak nincs alkohol, hanem ez egy pizzeriaként funkcionál. Szóval Max-el már akkor törvényt szegtünk mikor sörrel a kezünkben mentünk át, mert nyilvános helyen nagyon meg van tiltva az alkohollal való mászkálás. Ha jöttek volna a zsaruk gondban lettünk volna, bár valószínűleg akkor se vettük volna észre ha a pofánka szirénáznak. Nos, az egész snack bar csakúgy mint az egyetem összes épülete teljesen alkoholmentes övezet, nézett is a többi diák, hogy mi nem vagyunk épelméjűek hogy sörrel mászkálunk. Letettük az asztalra és rendelni akartunk pizzát, de nem jutottunk odáig mert a pultos ránk szólt egy nagyon mérges hangon hogy „You two, come here immediately!” Akkor esett le hogy most ezt eléggé bebuktuk, így elkezdtünk sprintelni a másik irányba. A pultos futott utánunk, még az épületen kívülre is. Útközben eldobtuk a sörös üveget ami széjjel tört, és végül az egyik koliba menekültünk. Majd félóra mulva visszamentünk, mert a kaja továbbra is kellett, de most csak a hamburgeres, felső részhez, a pizzás emberrel nem akartunk összefutni megint. A sorban állunk, mikor a tag jön felénk két zsaruval. Illetve ez csak a campus police volt, ami inkább olyan mint egy biztonsági szolgálat, de ugyanolyan egyenruhájuk meg kocsijuk van mint egy rendőrnek. Onnan lehet ezeket megkülönböztetni hogy fekete ruhájuk van, a Massachusetts state police-nak meg kék. A kékkel nem érdemes összefutni. Szóval behívtak egy ilyen kis szobába, és két percig ordították a pofánkba hogy ha valami ellenőrzés lett volna éppen (hétköznap éjszaka elég valószínű) akkor most mindenkit kirúgnának, és ránkhívnák a rendőröket. Szerencsére ez nem történt meg, szóval egy lekúrással megúsztuk. Azért volt rizikós, mert Max nem volt még 21 éves, engem meg egyszerűen hazazavarnak ha nem tartom be a törvényeket. De most visszagondolva nem volt nagy gáz, mert Max faterja egyébként az FBI egyik ügyvédje, szóval nem utolsó ember. Minden gondból kihúzott volna.

Annak az estének még mindig nem volt vége, mert a házunkban lakik egy csaj, Holly, akinek ugyanaznap van a szülinapja mint nekem , és ott még folyt az ünneplés. Szóval én se akartam még lefeküdni,pedig már 2 óra volt, másnap reggel meg órám van és még az egyik esszét is be kellett fejeznem. Bár ez utóbbi akkor már nem volt kihívás mert a vázlat már meg volt csak át kellett ültetni szép angol mondatokba. Egy oldal hiányzott már csak. Egyébként arról szólt, hogy az egyik elolvasott könyv alapján ki kellett fejteni hogy a két világháború mennyiben segítette elő a mai demokrácia kiszélesedését. Szóval sajnos megint tisztelettel vagyok az idősebb olvasóimra és csak ezért nem írom le hogyan telt ennek az estének a hátralevő része. Az olvasottsági rekord egyébként 521 ember még decemberből. Legalábbis a blog statisztika szerint.

Másnap aztán jött az igazi buli. Méltó módja ez a tavaszi szünet elkezdésének. Az összes fiú atléta összegyűlt az egyik helyen, a lányok ugyanúgy, csak máshol. És kezdődik a pregame. Nagyjából 30 ember volt, sprintertől kezdve hosszútávosig, dobóktól az ugrókig. Beach party volt az úgynevezett theme, ami azt jelentette hogy ennek megfelelően kellett öltözködni. Mindenki fürdőruhában. Szóval ment egy halom ivós játék, de nem a sárga föld volt a cél, hanem hogy meglegyen a jó hangulat a főbuli előtt. Nem is volt semmi rövid amúgy csak sör. De abból sok. Több mint száz dobozos sört végzett ki ez a társaság ekkor. Aztán jöttünk át a bulihelyre. Azért mondom hogy jöttünk, mert a mi házunk pincéjében volt. Azért esett erre a választás, mert ez a ház valamivel távolabb van a főúttól, így itt a legvalószínűtlenebb hogy a zsaruk jönnek razziázni. Feltettem egy halom képet, szerintem ezt fölösleges kommentálni, mind magáért beszél.

Azelőtt volt egy olyan party is amúgy, hogy egy öltönyös bálra hasonlító, egész egyetemet magában foglaló rendezvény, ami a student centerben volt. Ez azért különös, mert itt soha, semmilyen party nem volt eddig. A lényeg hogy volt egy ilyen emeleti része, ahol a rulettasztalok elég szép tevékenységet biztosítottak diákok százainak. A lenti részen meg ment a dance, élőzenével. Az egész helyen semmi alkohol, mert zsaruk álltak az ajtóknál, de még bent is keménykedtek.

Szóval azt kell látni hogy az egyetem nagyon próbálkozik hogy helyén legyen a buli élet, mert tudják hogy ha szerveznek jó bulikat, azzal a diákok közérzete is jobb lesz, és a tanulás is jobban fog menni ha néha ki lehet engedni a gőzt. Ebbe azért kell komolyabb energiát fektetni, mert újabban sok kritika éri az egyetem buliéletét, és sokan nem is mennek sehova hétvégente. Hogy pontosan mi a gond ezekkel a bulikkal, azt mondjuk úgy hogy a fiúknak semmiképp se lenne gond, a lányoknak már annál inkább. Szűkebb körben elmondom hogy miről beszélek, de mint mondtam, ez most nem ide tartozik. Én egy percig se panaszkodom, mert ha éppen semmi komoly nem történik egy péntek este, mi 6-an mindig összeröffenünk két rekesz sörrel, és nem is kívánunk ennél többet.

Most alkotni fogunk egy csoportot, és megpróbálunk jövőre mind egy helyen lakni, de ez még függ attól hogy bejutok-e a németországi szemeszterre amire jelentkeztem.

Na és akkor beszélnék az atlétikáról is a sok érdeklődő örömére (vagyis inkább kárörömére). A kérdés ami sokszor elhangzik, hogy ha tavaly ilyenkor elképesztő energiabefektetéssel versenyeztem, és futottam a kellemes eredményeket, akkor most miért nem. Semmi nincsen. Nem edzek. Le vagyok sérülve.

Január 4 volt a bűvös dátum. Aznap történt edzést valószínűleg egy életre mgejegyzem. Ez volt a téli szünet után az első edzésnap, így gondoltuk hogy nem lesz olyan kemény, hanem majd szépen belejövünk ahogy telnek a napok meg a hetek. Nem így lett. Az edzőgárda struktúrája úgy néz ki hogy van a  Head Coach, és az alá vannak beosztva az Assistant Coach-ok. Ezek foglalkoznak speciálisan egy-egy szakággal. Tehát ha a 800-as futóknak szükségük van egy kis gyorsulásra, akkor átjönnek a hosszútávos edzőtől a sprinter edzőhöz, akik már közösen kitalálták hogy mi legyen nekik a work-out. Hasonlóan, ha nekünk 400-asoknak kell egy kis állóképsség, akkor a 800-asokkal edzünk. Az erősítéseket a dobóedző írja.

Szóval nekem a lábujjam már decemberben is zavart, de nem volt komoly, kisebb-nagyobb sérülések gyakran voltak eddig is. A téli szünet alatt úgy voltam vele hogy inkább nem erőltetem, meg Jessicáéknál nem is nagyon lehetett edzeni, mert 3 méteres hó borított mindent. Szóval meg lett az eredmény. Visszajöttem és január 4-én már nagy lelkesen is vágtunk bele a versenyfelkészülésbe. Sajnos túlságosan is belevágtunk. Az edzés 10-szer 500m volt a menetiránnyal szembe, mindet 80%-ra, köztük 2 perc pihenő. Azt hittük hogy viccel, mert ezt az edzést nem lehet megcsinálni. Hát meg lehetett. Az emberek össze-vissza kezdték el, mert többen még aznap jöttek vissza az egyetemre, így nem mindenki ért ki időben. Az én körömben csak ketten nyomtuk Richard-al. Már az első kiütött, főleg azért, mert az edző mérte a köröket, és ha nam hoztuk a köridőt, akkor beordított hogy „Pick it up, boys!” Szóval nem lehetett ellazsálni. A harmadik után annyira készen voltunk hogy mondtuk az edzőnek hogy csak 5-öt csinálunk meg, mert ezt egy sprinternek nem lehet. Aztán 5 után közölte hogy vegyük le a cipőt (amúgy nem is szegesbe futottuk) hogy szellőzzön a lábunk. Ezt úgy értettük hogy befejeztük. Aztán két perc mulva jön vissza hogy még egy perc, és jöhet a következő 5. Nem volt választás, kínkeservesen végigcsináltuk, de úgy, hogy az utolsó előtt az edző mondta hogy most mindent adjunk ki ami bennünk van. Mi azt válaszoltuk, hogy már három futással ezelőtt kiadtunk mindent. Még a végén büszkék is voltunk hogy milyen brutális edzést tudtunk megcsinálni. Egy kicsit fájt a lábam, de nem úgy ahogy eddig szokott, hanem ez egy másfajta érzés volt. Tényleg más volt: három csont repedt meg a lábfejemben, csak ezt akkor még nem tudtam. Nagy boldogan mentünk vacsorázni.

Másnap reggel azonban tudtam hogy gond van. Minden lépés az órára menet elképesztően kényelmetlen volt. Ezt eddig nem éreztem, nem olyan volt mint az izomláz, vagy mint egy kis erős edzés utáni fájdalom ami rendszeresen van, hanem olyan igazi, mélyről jövő, éles fájdalom. Órák után már mentem is a sportorvoshoz. A rendelő egyébként egy nagy szoba, mindenütt ilyen kipárnázott padokkal, és azon fekszenek a sportolók, akik ilyen-olyan kezelésekre jöttek edzés előtt. Nagyon sok felszerelés van meg sok orvos meg asszisztens. Kicsit úgy néz ki mint egy katonai körház. Nem a színek miatt, hanem inkább ahogy a sérült sportolók fekszenek egymás mellett, köztük az orvosok meg a nővérek sürögnek-forognak, nagy a zsúfoltság… Szóval nekem is megvizsgálták a lábam, majd közölték hogy ez elég súlyos, és nem szabad rálépnem. Ezért adtak egy ilyen lábmerevítő cuccot, amiben normálisan tudok sétálni, de úgy van felépítve, hogy a lépések alatt ne terhelődjön a lábujj. Nagyjából úgy érződik mint egy kiengedett síbakancs. Botorkálás nélkül lehet benne sétálni, de futni nem.

Emellett berendeltek az egyetemi kórházba az ortopédiára. Ott több szakember is megnézett, és ők is megállapították hogy ez nem lesz egy könnyű dolog, legalább egy hónapig nincs edzés. Ekkor még reménykedtem hogy rendben lesz minden. Innen átküldtek a közeli kórházba MRI-vizsgálatra. Az orvostanoncok ezt vágják, a többieknek annyi elég hogy olyasmi mint a röntgen. Másnap már kértem is a haveromat, Sam-et, hogy vigyen el, mert a kórház 20 km-re van, és neki van kocsija.

Ez a közeli teleépülés ahol a kórház is van, nagyon le van durranva. North Adams egy régi iparváros, hatalmas téglaépületekkel, amikben még az amerikai polgárháború idején is gyártották a fegyvert meg lőszert. Williamstown és North Adams szó szerint ég és föld. Nálunk minden tiszta, rendezett, itt meg az egész város olyan mint egy 19. századi munkásnegyed, modern 20. századi kiegészítésekkel. Szóval arra számítottam, hogy a kórház sem lesz egy nagy durranás, de legalább hamar megjárjuk. Hát nem. Amerikában valahogy nagyon adnak az egészségügyre. (mondjuk amennyit belefektetnek, úgy van is miből) Gyönyörű épület, nagyon komfortos váróterem, padlószőnyeg, szép faldekorációk, akvárium, tv, kényelmes fotelek… Szóval teljesen az az érzése az embernek mintha a nappalijába ült volna be. Aztán onnantól hogy leadtam a beutalómat, kb. 5 percet kellett várnom, majd a nővér értem jött és elvezetett arra a helyre ahol az MRI-t csinálják. A séta alatt meg kérdezgetett hogy megy az egyetem, milyen a sport… Nem is mertem az otthoni kórházhoz meg a személyzethez viszonyítani.

Szóval nem részletezném, úgy nézett ki hogy egy ilyen ágyat betoltak egy hatalmas gépbe, ami ilyen idegesítő hangot adott ki nagyjából 15 percig, de kaptam fülhallgatót amiben Johann Strauss meg Csajkovszkij ment. Erre be is aludtam, de  felkeltettek mire vége volt. Másnap az eredményt az ortopédián tárgyaltuk meg az orvossal, aki közölte hogy a középső három lábujjamban levő csont meg van repedve, úgynevezett „stress fracture”-öm van. Ez 6 hétig tart, aztán lehet újra futni. Addig lehet biciklizni, meg úszni. Pont ez történt, minden nap vagy a kondiban voltam a szobabiciklin, amit egy idő után abbahagytam mert rettentően unalmas volt, vagy pedig az uszodában. Végre megtanultam rendesen úszni. Minden alkalommal lehúztam egy kilómétert gyorsban, aztán irány a kondi. Sajnos ez is mocskosul unalmas volt, de végre letelt a 6 hét, és mehettem vissza edzeni. Hát hiba volt. Annyira türelmetlen voltam, hogy ha már láttam a lábujjamat hogy nincs feldagadva, mentem is a kondiba és csináltam pár guggolást, mert a lábizmaim kezdtek leépülni mivel iIlyen sokáig nem voltam távol futástól már sok éve. Szóval kezdtem guggolni 80 kg-val, ami ment simán, nem is éreztem hogy bántaná a lábam. Csak azt vettem észre hogy futni továbbra sem tudok, mikor már 8 hét telt el. Az ortopédiáról megint visszaküldtek a kórházba, megint végigjátszottuk az MRI-t, és az eredmény, hogy a csontok továbbra is meg vannak repedve. Nem tudom hogy a guggolástól, vagy csak egyszerűen nem forrtak össze, de a lényeg hogy megint nincs futás a következő 6 hétig. Ami azt jelenti hogy nemcsak a fedett pályás szezonról, hanem az egész idei évi atlétikáról kell lemondani. Külön érdekesség, hogy a tavaszi szüneti kaliforniai edzőtábornak is vége. Ekkor írtam egy szép hangú e-mailt a főedzőnek, amiben mondtam hogy gratuláljon a sprinteredzőnek, amiért szétkúrta a lábam.

A fedett pályás szezonban a regionális bajnokság a legfontosabb az egyetemünknek, mert a sportra szánt pénzt az itt elért eredmények alapján döntik el. Ezen a bajnokságon összegyűlik 17, a Williams-hez hasonló magánegyetem csapata.  Minden egyetem minden távra nevezhet két embert, de csak azokat, akik megfutották abban a szezonban a szintet. Ezt a bajnokságot mi tavaly megnyertük. Emellett én egyéniben is megnyertem a 600m-t, ami eredményeként a ranglista élére kerültem. Idén nem is indulhattam, bár felajánlották hogy mehetek szurkolni, de azt nem akartam. Az edzőnk amúgy kivégezte a másik legjobb sprintert, Taylort, aki tavaly 47.88-at futott 400-on. (én csak 48.50-et) Ezekkel az időkkel nagyjából a magyar felnőtt bajnokság döntőjében lehet futni, bár nemzetközi szinten ez nincs sehol. De hangsúlyozom, a kis magánegyetemeken a tanulás az első, így nem nyomják tele a sportcsapatokat pénzzel, meg nem hozzák ide a húgyagyú, jó sportolókat, mert lehúznák az átlagot. Szóval itt a sport csak ilyen másodlagos dolog, de nem is ezért ezért vagyunk itt. ez csak egy ilyen plusz. Szóval Taylor is lesérült, így ő sem futott a bajnokságon. A Williams csak második lett, 20 ponttal kaptunk ki. Egy győzelem 10 pontot, egy második hely 8 pontot ér. Ha mi ketten indultunk volna, akkor a Williams épphogy nyert volna mint tavaly. (Taylor a 400-at nyerte meg tavaly, szóval már így összejött a 20 pont, és még van 200m, meg a váltó) Taylor emiatt annyira brutális vitába keveredett az edzővel hogy kemény döntést hozott. Illetve nem csak ez volt a gondja, de ez borította ki a bilit. Másnap összepakolt és hazament Bostonba. Kihagy egy évet, hogy kiürítse a fejét, és majd jövőre visszajön. Legalábbis ezt mondta nekünk.

A Williams-nek nem volt váltója a fedett pályás országoson mint tavaly, és szabadtérre sem lesz. Ez azért mert a két legjobb sprinter kiesett.  Szóval ebből látszik hogy én nem csak egy pótolható töltelékember voltam. Szóval itt vagyok jelenleg, várom hogy leteljen a következő 6 hét, majd megyek be megint az orvoshoz aki megmondja hogy mit csináljak. Emellett érdeklődtem a vízilabdacsapatról, de nekik ősszel van a szezonjuk, most csak ilyen alapozás van. De mondták hogy szívesen várnak, mert egy magyarnak a vérében van a vízilabda. Ebben igazuk van. Most megint elkezdtem biciklizni, most van egy edzésprogramom is, tehát nem csak olyan céltalan vergődés lesz. Az uszodába is megyek minden másnap. Szóval azt kell látni, hogy bár nem tudom csinálni az atlétikát, a sport továbbra is egy mindennapos tevékenység marad. Külsőre semmit nem változtam azért mert nem atletizálok, mert az összes ilyen kiegészítő sportot az atlétikához hasonló intenzitással végzem, máshogy nem is tudnám.

Az egyetlen gond az, hogy lehet soha nem lesz már annyira jó a lábam hogy vissza menjek a csapatba.

Na és akkor ugye a második szemeszterben tanult órák. Sokan szokták kérdezni, hogy miért van nekünk ilyen kevés óránk. Nos azért, mert mi nem a mennyiségre, hanem a minőségre megyünk. Minden félévben 4 órának kell lenni mindössze. De ezek olyanok, hogy mindegyikre minden nap folyamatosan tanulni kell, mert hetente vannak beadandó esszék, amiket nem tudsz megírni ha nem olvastad el hozzá a 200 oldalt. Ez az összes amerikai elit magánegyetemen pontosan így van, a Harvard-on is.

Szóval nekem a német meg az olasz továbbra is ment, mert ezek egész évre vonatkoznak. Emellett felvettem két Political Science órát. Az én szakom a Politital Economy, ehhez economics és political science órákat kell felvenni hogy a diploma meglegyen. Sajnos nem voltak ebben a félévben elérhetőek azok az econ órák amiket szerettem volna, kizárásos alapon meg nem akartam válogatni, szóval maradt a polisci, amiket egyébként előbb-utóbb úgyis fel kell venni.

Szóval kezdem az olasszal. Semmi újdonság. Továbbra is minden nap reggel 9-re már bent kell lenni, ami azért volt most húzós, mert nagyjából 10 percre lakok az épülettől, de még reggelizni is be kellet ugrani, szóval a reggel 8-as kelés elkerülhetetlen minden nap. Ez azért gázos, mert talán egyszer sem fordult még elő hogy éjfél előtt feküdtem le. Szóval az ajtóban már fogadja is az álmos pofánkat a professore egy szép kis „bon dzsornó”-val. Az óra első 10 perce a kajáldából a kezünkben maradt kávé szürcsülgetésével telik. Nekem ez többnyire tea, mert utálom a kávét. Illetve a kajáldából kilépve a zsebembe rakott narancsot is ott végzem ki, de csak azért, hogy lássa a tanár hogy „elfoglalt” vagyok, és ne engem szólítson fel elsőre hogy mivel telt az előző nap.  Ezután könyvet elő, és oldjuk meg a feladatokat. Amit annyira nem kedvelek, hogy a tanár nem szólítja fel mostmár az embereket, hanem önkéntjelentkezéses alapon megy a feladatmegoldás, vagyis ha nem érdekelne az egész, akkor is simán el tudnék lenni. Azonban a 25 oldalas feladatsort a fogalmazással így is be kell adni minden héten. Ez nem mindig szokott időre megérkezni, azt bevallom.

Vizsga csak 3 van összesen, ebből az egyik már megvolt. Az „csak” 15 oldal feladatsor volt. Március 5-én reggel már nyomta is a kezünkbe a papírokat. Volt benne igaz-hamis, szövegértés, fordítás, meg a szokásos nyelvtani feladatok. Csak 87% lett, ami talán annak tudható be hogy mostmár sokkal komolyabb dolgokat tanulunk és már nem tudtam rajta simán átsiklani mint az első félévben. A felkészülést se vettem elég komolyan, de ha figyelembe vesszük hogy a tavalyi tökéletes vizsgáimra csak A- jegyet kaptam, lehet ez most nem lesz B+ sem, de természetesen mindent megteszek az év végéig. Most már lesz szóbeli is. Az olasszal egyébként csak az a célom hogy lecsapjak egy felsőfokút lehetőleg itt Amerikában. Egy középfokú már simán menne, de az természetesen nem elég.

Más a helyzet a nácik nyelvével. Itt most hozzánkcsapódott néhány ember, akik már valamennyi németet tanultak előtte, így nem lúzerkedtek velünk az alapoktól. Most már 20-an vagyunk a teremben, egy félkörben ülünk olyan székeken, amiből ki lehet húzni egy kis asztalt is. A német abban különbözik az olasztól, hogy itt folyamatosan figyelni kell, mert név szerint szólítanak. Persze nincs gond ha nem tudod, de mint mindenben a Williams-en, a diákok itt is a legjobbak akarnak lenni, így elég penge válaszok szoktak hangzani. Így érdemes nekem is hasonlóképp aprítani. Emellett továbbra is sok a csapatmunka. 2-3 fős csoportokra oszlunk, és a könyvből szóbeli feladatokat oldunk meg. Ez azért van, mert egy amerikainak elég nehéz a németet kiejteni, tehát a szóbeli németre ők nagyobb hangsúlyt fektetnek. Szerencsére nekem ez nem gond. A legjobb, mikor az „ich”-et „ics”-nek ejtik. Azon régebben mindig röhögtem, ma már megszoktam. Emellett nem tudják az „ü” betűt kiejteni rendesen.

Német is minden nap van. Itt naponta kell beadni házifeladatot, és ha elmulasztom, ami többször előfordult, már jön is az e-mail hogy „Wie geht es Viktor? Wo ist der Hausaufgaben?” Ekkor mindig felmegy a pulzus.

A némettel már komolyabb céljaim vannak mint egy felsőfokú, ez alapelvárásnak számít. De erről majd később. Itt kéthetente vannak dolgozatok. Elég vegyesen sikerülnek. Írtam már A-t is, meg D+-t is. Vannak tankönyveim, még otthonról hoztam, de azok magyarul vannak, szóval külön jó mikor egy nyelvtani szerkezetet megértek magyarul, aztán átváltom angolra és leírom németül. Persze ez akkor megy ilyen könnyen ha előtte nem az olasz házit csináltam, mert akkor az olasz szavak elé teszek német névelőt, amire szintén volt példa. Ilyenkor jó ha az ember 4 nyelven tud káromkodni, így mindig azt használod, amelyik nyelven elkúrtad.

És most jön a kakaó: Political Science 202: International Relations. Igen, ez nemzetközi tanulmányok. A kedvenc órám eddig a Williams-en. Messze. Nagyon jó tananyag, nagyon jó professzor, iszonyat jó társaság, és ami a legfontosabb: végre nem érzem magam hülyének a géniuszok közt. Itt minden órára fel van adva nagyjából 60-70 oldal olvasmány. Azt mondaná az ember hogy ez nem egy komoly kihívás. Na de ez nem Harry Potter, hanem nagyon részletes politológiai elemzések, ami még az angol anyanyelvűnek is izzasztó, akkor mit mondjak én. Természetesen itt sem kötelező mindent mindig elolvasni, de mivel az óra nagy része az olvasmányok megtárgyalása, és itt is név szerint szólítanak fel, így még érdemesebb tudni miről van szó, mert nem lehet improvizálni mint a nyelveknél. Szóval a tananyag eddig az volt, hogy elemeztük a négy nagy gondolkodásmódot, ami meghatározta a nemzetközi rendszereket a különböző történelmi korszakokban. Itt nagyon jól tudtam kamatoztatni a történelmi tanulmányaimat amúgy. Aztán már be is adtuk az első nagy dolgozatot, ami 8 oldalas volt, és arról szólt, hogy be kellett mutatni a Versailles-i békeszerződést úgy, mintha „neorealist”, „marxist” vagy „constructionist” elvek alapján írták volna, emellett meg kellett magyarázni hogy ebből melyikkel lehetett volna a legnagyobb valószínűséggel elkerülni a második világháborút és miért. Az a jellemző erre, hogy nem szabad mesélni, mert akkor kegyetlenül vonják le a pontokat, hanem a tanult dolgokat kellett alkalmazni. Még nem kaptuk ki, de ebben pozitív vagyok, ha B+ nál rosszabb lesz, akkor valami fel fog gyulladni.

Végül pedig van itt a másik cucc: Political Science 204: Comparative Politics. Ez azt jelenti hogy összehasonlító politika. Vagyis olvasunk egy halom könyvet, amiknek a mondanivalóját össze kell hasonlítani egy minden héten beadandó esszében. Van itt Jared Diamond, akinek a 400 oldalas könyve arról szól hogy miért van az, hogy Európa olyan sokat fejlődött, a többi kontinens meg nem. (én tudom jól miért van ez, de a könyv mindent megtett hogy egy politikai korrektségnek megfelelő magyarázatot találjon) Aztán olvastuk Adam Smith műveit, majd egy olyan könyvet amiben a vallásokat és azok követőinek a fejlődési hajlandóságát elemzik. Szóval nagyon sok az olvasnivaló, és itt sem lehet megtenni hogy nem olvasol, mert itt is név szerint szólítanak fel. Ezen az órán nagyjából 30-an vagyunk így még az égés is nagyobb ha nem tudsz válaszolni. De akinek van tapasztalata, az tudja mit kell ilyenkor tenni. Ha valami miatt nem olvastam el a dolgokat, és attól fosok hogy felszólít, akkor inkább felteszek egy kérdést az anyaggal kapcsolatban. Így mire jön a kérdezés, én már beszéltem, így inkább olyat szólít aki még nem. Eddig két jegyet kaptam erre, az egyik B, a másik B+. Sajnos én ennél jóval többre vagyok képes, a következő esszé már be van adva, és megint tűz lesz ha nem lesz rajta egy A-val kezdődő jegy.

A két political science órán egyébként én rendszeres szereplő vagyok, az emberek is ismernek már nagyon jól. Egy halom dolgot meg tudok osztani a politikai rendszerekről, amire eddig nem volt nagyon lehetőség mert kevés volt az önbizalom.

Ennyit az órákról, mindjárt jön egy kicsit izgalmasabb rész is.

A Williams-en a január egy speciális időszak, ami igazából nem tartozik a kőkemény egyetemi tanulmányokhoz, de nem is nevezhetjük a téli szünet folytatásának. Úgy hívják: Winter Study. Ahogy visszajönnek az emberek a karácsonyi szünet után, már be is vannak regisztrálva egy ilyen programra. Ez azt jelenti, hogy valamilyen fakultatív tevékenységet kell csinálni, amire nem kapunk jegyet, csak január végén az erről készült elemzésben benne kell lennie, hogy „Passed”. Egy kis könyvecskéből lehetett válogatni hogy ki mit szeretne csinálni. A több száz lehetőség közül, gyakorlatilag minden tárgynak, az élet minden területét lefedő tevékenysége megtalálható itt. Akik a biológiában érdekeltek, azok egy speciális számítógépes programon dolgoztak, ami mindenféle növényeket jelenített meg elképesztő részletességgel. Ugyanilyen volt elérhető az orvostanoncoknak, meg az asztronómia szakosoknak is. Emellett vannak mindenféle művészetek, rajz, festészet, szobrászat,  meg ugye művészettörténettel kapcsolatos kurzusok. Történelemből van olyan kurzus ami csak Abraham Lincoln-nal foglalkozik, ugyanez az irodalomban jártasoknak, csak Mary Dickinson-nal. Most csak azokat mondom, amiket a közvetlen környezetemben csináltak az emberek. Az egyik informatikus tanonc például a mesterséges intelligenciáról vett részt egy ilyen kurzuson. A matekszakosoknak volt egy olyan, hogy a szerencsejátékokat hogy lehet valószínűséggel kiszámolni.

Na és a kérdés hogy mit csináltam én. Tőzsdét. Mindenképp valamilyen gazdasági dolgot akartam választani, így találtam egy olyat, ami még igen hasznos is. Nagyjából 30-an voltunk egy teremben, mindenféle évfolyamból, mert ezekhez amúgy nem kell semmilyen alapképzettség sem. A tanárok megtesznek mindent hogy ne legyen olyan előadás jellege a dolognak, inkább csak olyan érdekesség, de mégis hasznos tevékenység volt a cél. A tanárunk amúgy egy idős angol úr, akinek nagyon kemény brit kiejtése van, és mindig elegáns öltönyökben jár. Valami fejes volt a londoni, majd a new yorki tőzsdén, ezért érthetően vágja hogy miről van szó. Amúgy már mikor belépett elsőre a terembe, akkor láttam hogy angol, mert a zakójára ki volt tűzve egy kis piros pipacs kitűző. Aki tudja hogy ez mit jelent annak fölösleges elmagyaráznom, aki nem tudja annak úgyis mindegy.

Szóval úgy nézett ki a dolog hogy ez egy 3 hetes kurzus, ahol heti 4-szer 2 órában kell csak összegyűlni. Alakítani kellett 4 fős csoportokat és a kurzus végére mindegyik csapatnak elő kellett adni egy speciális üzletágat és azon belül egy céget hogy miért érdemes abba befektetni. Ezt egy PowerPoint előadásban kellett elkövetni. Mi a mezőgazdasági ágazatból a Caterpillar Inc. nevű céget elemeztük ki brókerszemmel. Ezentúl minden héten volt egy teszt, és ha tőbb mint a 30%-át elrontod, akkor bajban vagy. Szóval azért kellett tanulni is. Szerintem aki tanult már a tőszdéről, az tudja hogy ez egy rendkívül unalmas téma, szóval gyakran előfordult hogy esett le a fejem, főleg hogy kora délután volt a dolog, amikor értelmesebb ember alszik a szobájában. Nagyon sok dokumentumot kaptunk, amit gondosan megőriztem, mert ezekben részletesen ki van elemezve hogy hogyan működik az amerikai tőzsde, külön kiemelve hogy mikor mibe érdemes belefektetni. Szóval az már biztos hogy ha lesz hozzá tőkém, akkor én is veszek részvényeket, így még anyagilag kamatoztatni is tudom az itt szerzett tudást. Az órák egyébként úgy teltek hogy a nagy kivetítőn a professzor kattingatott, és magyarázott hogy mi hogy van, mi miért van ott, aztán belement mindenféle részletes elemzésekbe, amikre már nem is nagyon figyeltem, mert még nem vagyok sajnos azon a szinten gazdaságilag. Aztán az egyik nap volt egy vendég előadó is, aki azt mesélte hogy ő is a Williams-en végzett, és most valami zsír bankár. És lehetett kérdezgetni hogy mit kell csinálni hogy odakerüljön a paraszt. Hogyha engem is érdekelnének a bankok még be is izgultam volna. Sajnos nekem más terveim vannak. Szóval csak túléltük az órákat, és igazából a nagy eredmény az a mappa, amiben található több mint 100 kinyomtatott oldal szépen összerendezve. Előbb-utóbb elő fogom venni.

A Winter Study nekem nem csak a tőzsdével telt. Aki tanul valamilyen idegen nyelvet, annak autómatikusan részt kell venni annak a Winter Study alatt történő részében is. Nos, mivel én két idegen nyelvet is tanulok, nekem minden reggel 8-kor fel kellett kelnem, és hétfőn, szerdán, pénteken német, kedden, csütörtökön olasz órára kellett mennem. Olasz pénteken is volt, de egyidőben a némettel, így a professzor rám bízta hogy melyikre megyek. Azért mentem a németre mert az megy nehezebben. Németből nem volt itt a professzor, hanem a két huszonhárom éves német lány, Karin és Eva. Minden idegen nyelvnek vannak ilyen segédei akiket ezért hívnak ide egy évre, hogy tanítsanak minket kevésbé formális módon is. Az volt a project, hogy az embereket 3 fős csoportokra osztottuk, és minden csoportnak csinálnia kellett a régi Bravo magazinból ismerős Photo Love Story-t. Vagyis ki kellett találni egy történetet, csinálni hozzá képeket, és beilleszteni egy Comics Life nevű képregényszerkesztő programba. Ezután mindegyikhez hozzá kellett írni a buborékot, benne a német párbeszéddel. Végülis több mint száz ilyen képet csináltunk. Nem vette el nagyon az időnket, de egészen élvezetes volt. Természetesen a story színvonala nem haladta túl a Bravo-s szintet, pedig azt azért nem nehéz.

Az olasz már nem volt ennyire kellemes. Sajnos az olasz az egyetlen idegen nyelv ahol nincsen Teacher Aid, csak az egyszem professzor van. Szóval gyakorlatilag ugyanolyan órán vettünk részt mint a tanévben. Ez unalmas volt, de már megszoktuk. Új dolgot nem tanultunk, csak az eddigieket ismételtük. Az egyik diák meséli a történetét olaszul hogy mit csinált az előző nap, a mellette ülőnek, meg passato prossimo-ból kellett mindent egyből átrakni passato remoto-ba. El lehet képzelni ennek is az altató hatását.

A Winter Study amúgy többnyire a nagy bulizások időszaka. Ezt én most nem vittem annyira túlzásba mint tavaly. Ez egy egészen laza időszak volt. Vastagon állt a hó mindenütt.

A képeket 5 percig válogattam ki a beillesztéshez, de persze az egész album mind a 212 képét illesztette be. Ennyi képet nem teszek közzé, csak azt a néhányat amit szeretnék. Sajnos 4-szer próbálkoztam a kiválasztott képek közzétételére, de mindig berakta az egész albumot. Holnap megpróbálom megint. Hátha addig lenyugszik.

Holnap kezdődik megint az egyetem. A téli szünetnek vége. Illetve még nem teljesen az egyetem kezdődik, de erről majd később. Most inkább leírnám hogy hol töltöttem a téli szünetet, karácsonyt, szilvesztert is beleértve. A külföldi diákok itt az egyetemen többnyire nem mennek haza mert egyrészt nem túl kifizetődő, meg az időeltolódás miatt két hétre nem is érdemes. Az egyetemet viszont mindenképp el kell hagyni, mert minden le lesz zárva az energiatakarékosság jegyében. Olyannyira, hogy mikor visszajöttem a szobába, láttam hogy minden ki van húzva a konektorból. Jó tudni hogy valakik járkálnak itt a szobában, mikor csak nekem van kódom hozzá.

Szóval a külföldi diákok vagy valamilyen ismerősükhöz mennek ha van ilyen, esetleg ha nagyon összespanolnak itt valakivel akkor hozzájuk. Nos ezekből nagyon kevés van. Akinek egyik lehetőség sem áll fent és még haza se tud menni, az feliratkozik az úgynevezett Christmas International House-ra, ami gyakorlatilag egy amerikai egyetemen tanuló külföldieknek egy ilyen tábor Floridában. De erre is véges hely van csak, szóval hallottam olyat, hogy valaki az egyik tanáránál volt. A CIH amúgy elmondás szerint nagyon sokba kerül (bár még így is olcsóbb mint hazamenni) aztán a túlnyomó többsége a diákoknak ázsiai. Ami nem baj, mert nekem is van több ázsiai ismerősöm, de aki látott már 50+ kínait egybeszabadulni, annak lehet hogy nem várt élményei lesznek.

Na mindegy, szóval a volt tágosok még emlékezhetnek Jessicára, aki 2005-ben volt cserediák Debrecenben.  Én tartottam vele a kapcsolatot folyamatosan, de sohasem sikerült találkozni vele. Tavaly pedig úgy volt hogy összefutok vele Boston-ban, mert akkor nekünk ott volt egy versenyünk, de az edző közölte hogy ez nem így lesz. Na de most úgy alakult hogy megegyeztünk és náluk töltöttem a téli szünetet, mert ő csak 2 órányira lakik New Hampshire nevű államban, ami Massachusetts északkeleti szomszédja. Jessica amúgy egy félévet Oroszországban töltött és pontosan aznap jött ő is haza. Szóval december 21-én egy háromórás buszozással kezdtem a bostoni repülőtérre. Ott volt 4 órám amíg megjön Jessica, de a szeptemberi 22 órás várakozásom után ez már igencsak rutindolognak számított. A faterjával már ott a terminálnál találkoztam. Ezután egy órás kocsikázás volt New Hampshire-be, de ez már gyorsan telt, mert Jessica oroszországi történeteit hallgatva észre se vettem hogy már ott is vagyunk. Ez a család egy Brookline nevű kisvárosban lakik, és aki már volt Amerikában egy nagyvároson kívül, az tudja hogy ezek a kisvárosok valójában hatalmas területen fekszenek, mert minden távol van egymástól. Kocsi nélkül az embernek itt esélye nincs, gyalogosforgalom egyáltalán nem létezik, itt ilyen autópálya köti össze a város különböző pontjait. Gyakorlatilag a város annyiból áll, hogy van néhány ezer lakóház egymástól úgy 100-200 méter távolságra egy nem hegyes, de dombos környéken, vannak hatalmas bevásárlóközpontok, meg van két templom. Nincsen se főutca, se városközpont, csak erdők meg autópálya mindenütt. Emellett mindent hatalmas hó borított amíg ott voltam.

A ház egy tipikus amerikai családi ház, azt nehéz leírni hogy az pontosan milyen, de nem is ez a lényeg. Itt az emberek hatalmas házakban laknak, mert nekik ugye telik rá, meg a fűtést ők nem a gáz elzárásával zsaroló Oroszoroszágból meg a gázt lopó ukránoktól kapják mint mi otthon. Szóval a család úgy néz ki, hogy vannak ugye a szülők, meg 4 lánytestvér. Sorban 15, 18, 19 és 21 évesek. Jessica a legidősebb. Emellett a két hétből az egyik héten ott volt a két idősebb lány két fiú ismerőse is. (ők mind a Michigan-i egyetemre járnak, ami úgy ezer kilóméterre van, kocsival 13 óra, repcsivel 1,5 óra.) szóval összegyűlt egy elég szép társaság, de ez nem jelentette azt hogy nagyon mozgalmas volt itt az élet. Mármint lehetőségeinknek megfelelően mi próbáltunk szórakozási lehetőségeket találni, voltunk moziban, elmentünk Boston-ba, néztünk filmeket, játszottunk számitógépes játékokat, társasjátékot, de összességében nem volt egy mozgalmas ez a két hét. Az élet itt egészen le van lassulva.

A karácsony is úgy telt mint egy átlagos amerikai családban. Itt nem december 24-én este van az ajándékosztás, hanem 25-én reggel. Este egy nagy vacsora van, ahová eljönnek a rokonok is. Ez itt is így történt, több mint 20 ember volt itt, de mégsem volt olyan beütése mintha egy otthoni karácsonyi vacsora lenne. A fiatalok külön asztalnál ültek, összesen 9-en voltunk. Gyakorlatilag végig azt hallgattuk, hogy a látógató rokon két lány testvérpár beszámolt az egyetemükről. Nos, őket egy nagyon vallásos, konzervatív egyetemre küldték el a szülei, így számunkra elég távolinak hangzott, hogy ott a fiúk és lányok egymás közelébe nem mehettek, addig itt a Williams-en az a legújabb agymenés, hogy a fiúk és lányok lehessenek szobatársak. Na mindegy, szóval nem volt nagy szám, de nem is vártam többet.

Másnap reggel kezdődött a nagy ajándékosztás. Beültünk a nagyszobába a szülők, a négy lány, a két srác akik még ekkor is itt voltak Michigan-ből és én. Azon izgultam, hogy nehogy kapjak valami értékeset, mert az elég gázos lett volna hogy még be is fogadnak két hétre és meg el is halmoznak. Bár pénzileg nem lett volna gond nekik, amint elnéztem a házat. (Fater repülőalkatrészeket tervez az amcsi légierőnek. Nincs több kérdésem.) Szóval megúsztam pár aprósággal, ami jó mert pont arányban volt az általam hozott ajándékokkal. Nos, a lányok nem érték be ennyivel. Már az gyanús volt, hogy a karácsonyfa alatt jónéhány négyzetmétert beterítette a nagy halom ajándék. Tehát aránytalanul sok becsomagolt dobozt lehetett látni. A lányok egyenként kaptak egy fél ruhatárnyi cuccot meg mindenféle csajos marhaságot amit már nem is követtem. Mondom, itt ez nem lehet gond.

Másnap aztán téptünk Bostonba. Én már 10-nél többször voltam ott, de sosem tudtam úgy igazán körülnézni, mert mindig csak atlétikaversenyeink voltak. Szóval Boston egy 5 milliós nagyváros Massachusettsben az óceán partján. New York City-től leginkább abban különbözik, hogy itt vannak történelmi stílusú épületek. Ami azt illet Bostonnak az a jellegzetessége hogy a magas, modern toronyházak és a klasszicista stílusú tradícionális épületek egyszerre, egymás mellett van jelen. Valahogy az egész város tisztább és kellemesebb mint New York. Nincsen akkora tömeg, tehát simán lehet a járdán sétálni azon kívül hogy félrelökjenek mint New Yorkban, a metró sincs teljesen dugig tömve, és itt nem sárgataxik alkotják az autóforgalam 90%-át.

Nagyjából délre értünk oda, letettük a kocsit, sétáltunk egy kicsit a parton, majd mentünk az ír negyedbe keresni valami beülős helyet. Illetve először kajálni akartunk. A külvárosban van egy túristanegyed amit Quincy Market-nek hívnak. Ez már a 17. században is itt volt. Bár akkor még vásárként szolgált természetesen. Szóval itt volt mindenféle kajálda, de megint nem úgy érződött mint New York-ban ahol szintén vannak ilyen helyek. Itt valahogy az egész igényesebb. Szebbek az épületek, nincs sehol szemét, (bár még New York is fényévekkel tisztább mint Budapest) és nagyon sok emlékmű meg szobor található itt. Gyakorlatilag Bostonban kezdődött Amerika függetlensége így minden fontosabb akkori személynek, politikusnak katonatisztnek van szobra meg emlékműve itt.

Bostonban nagy hagyománya van az ír meg olasz bevándorlóknak. Az olasz negyeden keresztül sétálva tényleg olyan érzése van az embernek mintha Olaszországban lenne. Mediterrán stílusú épületek, de nem a luxusvillákhoz hasonlóak, hanem inkább olyan mint egy zsúfoltabb utca egy dél-olasz kisvárosban. Mindenhol olasz feliratok, az emberek az utcán olaszul beszélnek… Itt többnyire olasz éttermek, pizzériák meg fagyizók vannak. Az ír negyed már nem volt ennyire más. Gyakorlatilag onnan lehetett tudni hogy az ott az ír negyed hogy egymást érték a kocsmák , néha ki volt téve egy ír zászló, meg mindenféle zöld dekorációk. Ezek a nemzetiségi negyedek amúgy nem a legkellemesebb környékek. Mármint túristaként érdekes, de Bostonban ez itt a gettó. Bár fényévekkel igényesebb mint a New York-i Brooklyn vagy Queens, azért mentünk ide mert Boston többi része nagyon elit, és akármit csinálnánk nem úsznánk meg olcsón. Szóval találtunk egy jó kis ír kocsmát. Itt valahogy totál más a hangulata egy kocsmának mint otthon. Igényes, meg van minden, de az egész kocsmakultúra más itt. Gyakorlatilag csak túristák vannak, akik mindenféle nyelven hablatyolnak. Az amerikaiak életéből a kocsmázás kimaradt. Mi is túristának számítottunk itt. Azt bírtam mikor kértünk sört, akkor a pincérnő mindenkitől személyit kért hogy elmúltunk-e 21. Ez természetesen mindenhol így van, csak egy középkategóriájú kocsmában furcsán nézett ki. Szóval itt eltöltöttünk néhány órát és végülis én élveztem mert utoljára augusztusban voltam ilyen helyen. A másik dolog ami sokkolt hogy olyan érdekes ára van itt a sörnek. Egy korsó Guiness 7,5 dollár. És ez egy nagyon ledurrant helynek számított ahol voltunk. Kérdeztük a pincérnőt hogy mit érdemes csinálni Bostonban szilveszterkor, mert ekkor már csak 3 napunk volt hátra 2009-ből. Azt mondta hogy minden szórakozóhelyen buli lesz, ott abban a kocsmában is, de mivel nagyon sokan lesznek, ezért lehet jegyet venni. Ami 100 dollár. Csak azért hogy beléphetsz a helyre. Ekkor még nem ittál semmit. A sör pedig nem lesz 15 dolcsi alatt.Szóval gondoltuk hogy Bostonban nem lesz szilveszterezés.

Ezután elsétáltunk a városháza előtt, ami egyben Massachusetts állam parlamentje. Ez egy hatalmas vöröstéglás klasszicista épület egy nagy arany kupolával a tetején. Az egész egy nagy park előtt található, nyáron valószínűleg jó lehet itt sétálni. Én még egy csomó mindent meg akartam volna itt nézni, de a kultúra meg a történelem iránt kevésbé érdeklődő társaim ezt nem így gondolták. Szóval este 8 volt már és téptünk is haza. Útközben azért megállított a rendőr, de otthonnal ellentétben itt nem kötözködnek. Mármint egy nagyvárosban igen sok dolga van egy rendőrnek, nem úgy mint Williamstownban, ezért a kötözködés ott mindig kellemes unaloműző.

Végülis egy hétbe telt míg befejeztem ezt a bejegyzést. Szóval már több mint egy hete megkezdődött az egyetem de hogy pontosan mi, arról majd később írok. A srácok hazamentek másnap, mi meg Jessicával a szilvesztert szerveztük, de bár ne tettük volna. Illetve ez a szilveszter is olyan volt mint a többi: erőltetett. Mert tudjuk hogy szilveszter van, tehát kötelező bulizni és kötelező jól éreznie magát mindenkinek. Jessica ismerőseihez mentünk először, onnan meg egy házibuliba. Ez az egész egy háromnegyed órás utazgatásba telt amíg meg nem érkeztünk egy Keene nevű városba New Hampshire és Vermont állam határán. Volt egy kellemes, tipikus amerikai alsó-középosztálybeli ház meg ehhez illő emberek. Az átlagéletkor 26 volt és természetesen egyetlen embert nem ismertem, de Jessica se, csak a két ismerőse. Az emberek abszolút nem olyanok mint nálunk az egyetemen. Onnan lehet tudni hogy valaki az alsó-középosztályhoz tartozik, hogy még mindig úgy öltözködik mintha középiskolába járna. Tehát a fullcap már egyetemen sem menő, azután meg már röhejes is. Igényes kinézetű, de kicsit frusztrált arcú, nem sok komoly intellektuális képességgel rendelkező 50 egyenember közé csöppentünk. És hogy mi volt a fő tevékenység a bulin? Beer Pong és Flip Cup. Na most ezt a két ivós játékot nálunk az egyetemen is csak azért játszák mert amúgy egy buliban nincs mit csinálni. De hogy még itt is ez legyen a nagy szám… na mindegy én ezen már csak röhögtem. Egy-egy ilyen embernek az élete annyira le van szűkülve hogy komolyabb problémája sincs. Tehát ez a réteg valami állami egyetemen végzett, elmegy dolgozni valahova a minimál fölötti fizetésért tehát úgy 15 dollárért óránként, van egy normális kocsija, betegbiztosítása meg valami egyszobás apartmanja. Se perpektíva, se jövő, se kitörési lehetőség. De nincs se nyomorgás, se kifizetetlen számlák se adósság. Ez Amerikában a középső réteg. Én egy totál más világban élek az egyetemen. Itt látszott igazán hogy milyen nagy különbség van ember és ember között. Egy épkézláb beszélgetést nem tudtam lefolytatni azon a bulin, de nem is kellett igazából mert tudtam hogy sosem találkozok egyikkel se. Hajnalban csak néhányan maradtunk, és megnéztük a District 9 című filmet. Aztán a végén épp meg akartam velük beszélni, de látszott hogy olyannyira nem vágták a dolog mondanivalóját hogy már én kértem elnézést.

Ezután még két napot töltöttem Jessicáéknál, majd a faterja elhozott Williamstown-ba. Eredetileg úgy volt hogy Bostonból megyek busszal, de a keleti parton olyan hihetetlen hóvihar alakult ki, hogy nem kockáztattuk meg hogy ott maradok valahol, mert másnap már kezdődik az úgynevezett Winter Study, ahol ha nem jelenünk meg az első órán, akkor kirúgnak a programból ezt meg nem lehetett megendegni. Szóval egy könnyű 3 órás kocsikázás következett 3 államon keresztül a hólepte autópályán, majd végre visszakerültem Williamstown-ba. Még csak nagyon kevesen voltak itt, a szünet alatt ki volt kapcsolva a fűtés tehát bent pont olyan hideg volt mint kint. Ezután kezdtek visszaszállingózni az emberek.

Még az egyetemen volt egy kis program amit szeretnék megosztani, mert szerintem ez eléggé jól érzékelteti hogy milyen itt a hangulat. Először is azt kell tudni hogy Williamstown egy nagyon kis város, így nem nagyon van sok szórakozási lehetőség. Nincs mozi, bowling csak egy kis pub, de európai mércével az is elég gyenge. Ez nem jelenti azt hogy unatkozunk, mert az egyetemen viszont hatalmas diákélet van. Pontosan ezért, mert ha valaki nem a szobájában akarja tölteni a péntek estét, akkor legyen valamilyen lehetősége a szórakozásra. Először is a sportélet azért ilyen elterjedt, mert az egy hasznos formája a szabadidő eltöltésének és egy ingerszegény környezetben bizony megnő a az ilyen tevékenységek jelentősége. Emellett minden hétvégén vannak jól szervezett campus-bulik, zsír hangcuccokkal, dj-vel, ingyen kajával, piával meg sörrel. Bár a sörhöz csak 21 év felettiek juthatnak hozzá, mert ezeken a bulikon zsaruk is vannak. Bár azok csak azért, hogy ne kapjon piát 21 év alatti, meg néha „rendet tesznek” ha tolongás van az ajtónál.

Emellett vannak koncertek, gyakorlatilag minden hétvégén, meg drámaelőadások is. Ezeket a drámaszakos diákok csinálják, tehát tényleg igényes. A téli szünet előtti utolsó hétvégén volt egy ír tánc előadás, és simán volt olyan, mintha egy jobb színházban adták volna elő. Vannak természetesen a privát bulik is , de ezek nem hosszú életűek, mert a zsaruk is tudják hogy ezek azért vannak mert valami illegális dolog van kialakulóban. (21 év alatti alkoholizálás, füvezés) Szóval sok a razzia, de már a diákok is megtanulták hogy kell piát, füvet fél perc alatt eltakarítani, szóval ha kék szirénát látnak, akkor akcióba tudnak lépni. A zsaruk egyébként nem csinálnak nagy ügyet egy kis piálásból meg füvezésből, tudják hogy ez hozzátartozik az egyetemi élethez, az egyetem meg külön támogatja is a „responsible drinking” nevű dolgot, csak akkor lép közbe ha nagy a baj.

Emellett vannak egyéb előadások is, minden nap van valami. Ez azt jelenti hogy hívnak valamilyen előadót, kutatót, vagy egyéb nagy arcot, és az tart valamilyen témában prezentációt. Aki egyetemre jár az tudja hogy ez milyen, ilyennek mindenütt kell lennie. A lehető legszélesebb témákban, orvostudománnyal kapcsolatban, mindenféle politikai, történelmi, gazdasági témákban. Volt egy olyan ami a törökországi iszlám radikalizmusról szólt, volt itt Iránról, Izraelről, a 3D-technológiáról, kémiai hadviselésről, mexikói drogháborúról, meg mindenféle matematikai, fizikai meg biológiai dolgokról, amiknek én a címét se értem, szóval messze elkerülöm, de akik ezekben vannak benne azok biztos élvezik. Szóval minden nap van valami, és ezeket plakátokon hirtetik meg. Egyszer a kajáldából kijövet meglátok egy olyan plakátot amin a Magyar Gárda menetel. Mondom, ez nem igaz. A téma az „Európai Nacionalizmus” volt. Sajnos nem tudtam elmenni mert nem este volt mint a többi, hanem délután, pontosan akkor mikor nekem a közgázórám volt. Szóltam is a tanárnak hogy nem tudna-e elengedni, de azon az órán épp az egyik beadandó dolgozatról volt egy vitafórum, és ezeket nem lehet kihagyni. De a plakátot megtartottam. Szerintem még jobb is hogy nem mentem, mert biztos hogy csak annyiból állt hogy kijelentik hogy így meg úgy erősödik a fasizmus Európában, viszont arról véletlenül sem beszélnek hogy ennek mi az oka. Szóval biztos nagy vita alakult volna ki.

A Williams College kegyetlenül liberális. Az egész Amerika északkeleti része ilyen egyébként, az egyetemek meg amúgy is kicsit mindig liberálisabbak mindenhol. Szóval itt tradícionális, konzervatív meg vallással kapcsolatos dolog csak elvétve található, viszont az antirasszizmust, multikulturalizmust, meg a buziházasságot orrba-szájba nyomatják. Itt ugye Amerikában minden egyes embernek van facebook-ja. Ott van egy olyan mező, hogy politikai beállítottság. 3 ismerősöm van, aki ott a „Conservative”-ot jelölte meg, a többi 300 vagy liberal, vagy „very liberal”. De aztán vannak ugye a fan clubok, mindenki tagja vagy 10-nek. (én is amúgy) Nehéz itt olyan embert találni, aki nem tagja valami buziházasságot népszerűsítő klub-nak. De ezen nem lehet leakadni, ez itt mindig is így volt. Ez Amerikához hozzátartozik.

Szóval nagyjából egy hónapja megtörtént egy hihetetlen gaztett. Ez egyik elsőéves diák, aki valószínűleg be volt nyomva, felírta az egyik kollégium közös helyiségének falára hogy „FAGS”. Ez a szó nagyjából azt jelenti hogy „buzik” csak sokkal vulgárisabb formában. Na ez hiba volt, mert ettől aztán elszabadult a pokol. Itt van az egyetemen egy ilyen buziszervezet, és azokkal kapcsolatba lépett a dékán. Szétküldtek egy e-mailt minden egyes embernek hogy a Williams nem fogja tolerálni a homofóbiát semmilyen formában. Az egyiknek se esett le, hogy aki felírta a falra az nem az ott lakók nemi identitására utalt, csak valami részegen valami sértőt akart felírni. Azt is felírhatta volna „motherfuckers” akkor semmi nem lenne most. Szóval ez a buziszervezet elkezdett követelőzni hogy ők igényt tartanak az iskola egyik épületére, hogy az legyen egy ilyen buziközpont. Emellett azt akarták hogy legyen ilyen szak hogy „Gender and Queer Studies Department”. Ezt úgy lehetne lefordítani hogy „ratyi tanszék”. Ez még mindig nem volt elég. Azt akarják hogy a Williams vegyen fel egy buzikordinátort, aki csak azzal fog foglalkozni hogyha valaki a közbeszédben bevágja viccből hogy „buzi”, akkor lehessen homofóbiát üvölteni. Aki ismeri az amerikai közbeszédet, az tudja hogy a legnagyobb természetességgel fordulnak elő ilyen kifejezések. „This is gay.” Azt jelenti: „ez nagyon szar”. Vagy: „who are those fags?” Jelentése: „kik azok a baromarcúak?” Szóval ezek a szavak nem mindig a nemi identitásra utalnak.

Az iskola honlapján található fórumot telefröcsögték hogy mennyire nagy szükség van ezekre a követelésekre, és ami nagyon meglepett, hogy szinte csak támogatóik vannak. Nyilván aki nem támogatja ezt a buzulást, azok inkább csendben maradtak, mert tudták hogy kegyetlenül ki fogják őket nézni. Amúgy az egyetemen senki se kap rosszabb jegyet mert más a meggyőződése. Az amcsik a szólásszabadságot, meg a gondolat szabadságát nagyon komolyan veszik. Ha horogkeresztes karszalagban járnék, brutálisan ki lennék közösítve, de semmilyen formában nem érne hátrány a vizsgákon.

Szóval a buzulók összehívtak egy nagy „vitafórumot” hogy megbeszéljék ezt borzalmas gaztettet. Erre én is elmentem, hogy végre kifejtsem nekik hogy nálunk nemhogy botrány nem lenne az ilyenből, hanem helyeselnék is, szóval örülhetnek hogy amcsiban a buziknak legalább egyenlő joguk van a nembuzikkal, ahelyett hogy még követelőznek is. Több mint száz ember részvett a „vitában”. Csak az volt a baj hogy vita nem volt, mivel mindenki tökéletesen egyetértett hogy a Williams-en tombol a homofóbia, és hogy mennyire küzdeni kell ellene. Mintha Tamás Gáspár Miklóst hallottam volna a fasizálódó Magyarországról. Mikor kiderült hogy a „vitán” részvevők 90%-a szintén a saját nemét szereti, inkább eltéptem a belem. Itt nincs szükség Szetey-féle habogásra, aki itt buzi, az nagyon is büszke rá és alig várja hogy ezt minél több emberrel megossza. Külön kellemes élmény volt az egyik ilyen büszke úriembert az öltözőben látni, tudva hogy milyen szemmel néz a zuhanyozni igyekvő sportolókra. De ezzel önmagában nincs baj, én is ismerek több buzit is. Tavalyról még van is egy ismerősöm, aki teljesen jó arc volt, majd megtudtam hogy buzi. (egy buliba láttam egy fiúval smárolni) És nem érzem úgy hogy ezek után másképp kéne tekintenem rá. Nem volt annyira nagyon közeli ismerős amúgy sem.

Még napokig folyt a beszélgetés erről, én meg azért megkérdeztem az ismerőseimet hogy mit gondolnak. Nos, mind az edzőtársaim, mind a lakótársaim szerint ez az egész egy nagy szánalom. Mármint nem a buzik létezésével van a baj, hanem a követelőző fröcsögéseikkel. Szóval azt kell látni hogy akik nem támogatják a dolgot, azok nem írnak fel a fórumra, azok nem mennek el a beszélgetésre, így az egész úgy tűnik mintha nem lenne ellenvélemény. A fórumra egyébként csak úgy lehet felírni hogy az ember teljes neve megjelenik minden hozzászólásnál, ami szerintem szánalmas, mert sokan nem akarják nyíltan vállalni a véleményüket, főleg ha az eltérő a nagytöbbségétől. Így nagyon eloldalú mindig a fórum. Vannak a megmondóemberek, és mindenkit leugatnak akiknek más a véleménye. Bár még így is egyre több elítélő hozzászólás jelent meg. Az egyik elsőéves srác amúgy írt egy hatalmas szatírát az egész helyzetről, ami arra épült hogy mennyire röhejes ez az egész buzulás. Erre érkezett vagy 30 gratuláló válasz, a srácot meg megkeresték a buziszervezet vezetői. Na mindegy, szóval azt kell látni hogy Amerikában az elvárás hogy a többség alkalmazkodik a kisebbséghez és nem fordítva. Szerencsére ez nálunk otthon soha nem lesz így. Én is mondom: NEM A BUZIK LÉTEZÉSÉVEL VAN A BAJ, HANEM AZZAL, HOGY NEKIK VALAMIFÉLE KIVÁLTSÁG JÁR, MERT ŐKET „DISZKRIMINÁLJÁK”. Igen, Kelet-Európában diszkriminálják, de nem itt. Egy ilyen ártatlan kis falra mázolt hülyeséget úgy állítanak be hogy az ellenük irányuló egyértelmű támadás és ezért nekik joguk van követeléseket megfogalmazni. És aki ezzel nem ért egyet, az homofób. Mindössze ezzel van a baj.